Nemrég kifejezetten szomorú, már-már kétségbeejtő hírt kaptam. Nehéz volt vele bármit is kezdeni, ráadásul egyébként épp egy olyan szituációban voltam, amikor nagyon örülnöm kellett volna a körülöttem lévő eseményeknek. Többek között annak a rengeteg különös, de nagyon finom ételnek, amit lehetőségem volt megkóstolni. De egyáltalán nem tudtam koncentrálni, így egy csomó kulináris különlegesség ment el mellettem anélkül, hogy igazán megismertem volna őket. Csak reménykedhetek, hogy lesz még alkalom…
Persze zavaros helyzetekben az ember kevésbé vágyik az ismeretlenre, mint amennyire megnyugtatja az ismerős dolog. Az, amit amúgy is nagyon szeret. Szóval aznap este azon a partin óriási tálakkal jártak fel-alá a pincérek, és a sok újdonság között egyszer csak valami teljesen egyértelmű bukkant fel: főtt krumpli, füstölt lazac és kapros öntet. Mindez nagy szemű sóval teleszórt tálon. Olyan érzés volt megkóstolni, mintha valaki megveregette volna a vállam, és azt mondta volna, ne aggódjak, minden rendben lesz. Mint amikor egy kedves, régi ismerős bíztatóan rád néz. Pedig csak egy falatnyi sós krumpli volt, meg egy kis darabka hal.
Most megpróbáltam reprodukálni. Persze mindenkinél más ízek hoznak elő bizonyos érzéseket, ezért a többieknek valószínűleg nem ugyanazt jelentette a mai ebéd előétele, mint nekem. De azért jó érzés tudni, hogy akácsak a kedvenc dalod, könyved vagy filmed, a kedvenc ételed is simán fel tud vidítani.
Fontos hozzátenni a történethez, hogy az ismerős ízeken kívül egy kedves barát is ott volt velem azon a partin. Óriási köszönet ezért!
(A krumplit meghámozva-felkockázva megfőzzük. Egy tálalóedényre nagy szemű sót szórunk, rátesszük a falatnyi krumplikat, amikre egy kis szelet füstölt lazacot, két csepp citromlevet, negyed kávéskanál tejfölt és egy icipici kaprot teszünk.)
